Útvonal: Szob – Ipolydamásd – Letkés – Ipolytölgyes – Vámosmikola – Tésa – Vyskovice nad Ipl’om (Ipolyvisk) – Sazdice (Százd) – Ipel’sky Sokolec (Ipolyszakállos) – Pastovce (Ipolypásztó) – Salka (Szalka) – Letkés – Ipolydamásd – Szob
Történt egy szép szeptemberi napon, hogy elindultunk a Börzsönybe a két biciklivel, hogy részt vegyünk ezen a bizonyos teljesítménytúrán. A szokásos formánkat ismét hoztuk: az utolsók között indultunk, ezért hajtottunk mint a güzü, nehogy bezárjanak az ellenőrzőpontok. Sikerült őket elérni, persze mire odaértünk, a legtöbbet már kifosztották, így a kajából nekünk már csak a maradék jutott (vagy az se).
A tésai ellenőrzőpont
Nem gond, nem zabálni jöttünk-gondoltuk. Persze azért betömtük volna a csokikat, ha maradt volna. A túra nevéből adódóan én sima terepre számítottam,de természetesen nem így lett, úgyhogy néhol azért elhagyta a számat egy-két nem ideillő szó. Viszont a táj gyönyörű volt!
A szlovák részen egy nagyobb durranás kíséretében Zsolti kereke megadta magát.
„Nincs gond, van defektjavító spraynk! Csak belefújjuk a kerékbe és már mehetünk is tovább!” -mondtuk bizakodva.
Bele is adtunk apait-anyait a fújásba, a végeredmény: gusztustalan, szelepnél kifolyó hab,tekerés közben sziszegő hang és 1 perc múlva ugyanolyan lapos kerék mint volt…
A következő ellenőrzőpontig valahogy elvánszorogtunk, ott pedig a szervezők felajánlották, hogy Zsoltit elviszik a célba a biciklijével együtt. Ígyhát egyedül róttam tovább az utat a szlovák mucsaröcsögék közt. Közben eszembejutottak a medvék, akik Szlovákiából érkeznek a Börzsönybe…Néztem, milyen gyorsan tekerek, de aztán arra gondoltam, hogy tökmindegy, a medve úgyis gyorsabb. Így hát az esélytelenek nyugalmával hajtottam tovább.
Szerencsére nem találkoztam velük, viszont mielőtt átléptem a magyar határt ez a felirat fogadott:
Azért ezen mosolyogtam egy jóízűt 🙂
Már majdnem elértem a Szobra, mikor is láttam, hogy egy dupla sínpáros vasúti átjárót fogok keresztezni, ami után pár száz méterre lengett a cél. Már el is képzeltem, ahogy gurulok be, Zsolti büszkén integet és megkapom az áhított kitűzőt…. Nyomtam is neki, minél gyorsabban odaérjek. Elérkeztem az első sínpárhoz, ahol menet közben lepillantottam a ferde sínekre. Éppen át is futott az agyamon, hogy mekkorát lehet zanyálni, ha rosszul veszi be az ember. Ekkor elérkeztem a második pár sínhez és éppen úgy is történt: a vékony kis országútim kereke ráállt a vasúti sínekre, elindult mint egy kisvonat, én pedig mentem tovább az aszfaltos úton. Sokáig nem sihuhuzott a biciklim, mert a kattintós cipőm a pedált nem eresztette, úgyhogy ahogy én röpültem a beton felé, ő röpült a lábam után… Ahogy leérkeztem az aszfaltra, azzal a lendülettel már pattantam is fel:
„Ugye nem látott senki?!”
Lopva körbenéztem- szerencsére sehol senki-majd szemügyre vettem a bal felem, mert az tompította az ütést. Egy bazi nagy seb éktelenkedett a bal könyökömnél és egy másik a térdemen, de egyéb bajom nem lett. Már éppen visszaültem a nyeregbe megnyugodva, hogy ez az eset én és a beton titka marad, mikor egy férfi hang ütötte meg a fülem:
„Jól vagy? Láttuk mekkorát zakóztál az előbb!” …
Ennyit arról, hogy senki sem látta a taknyolást…
A célig kerülgetett a röhögőgörcs, mert elképzeltem, mit láthattak a srácok az egészből:
De a kitűzőt megkaptam és Zsoltit is megtaláltam.